A húszas évek falusi kisgazda világába született, Szerb Antal tanította, Teleki Pált hallgatta, Szabó Dezsőt eltemette. Szervezkedett a német megszállás ellen, küzdött a kommunisták ellen, megjárta a nyilasok és a kommunisták börtönét is; a kettő között pedig részt vett a forint megteremtésében. Ismerte Kádár Jánost, majd utána egy sor amerikai elnököt is Kennedytől Reaganig. Amerikában közgazdász karriert futott be és republikánus színekben politizált – hogy aztán ma a Parlament korelnökeként meséljen 93 életév tapasztalatairól a Mandinernek. Interjú Horváth Jánossal, a huszadik század tanújával, aki szerint nem kell félni a jövőtől: csak tudásra és jóakaratra lesz szükség.
„Mi a Horthy-korszak mérlege az ön számára?
Horthy Miklóst, az államfőt tiszteltem. Keveset foglalkoztam vele, mint politikussal és hadvezérrel, és később árnyaltabb lett róla a véleményem, de a harmincas években az államfőt tiszteltem benne. A cserkészek is tisztelték, de a Soli Deo Gloriában már kritikákat is megfogalmaztak az irányában, például szóba került, hogy szükség lenne földreformra. Horthy ez ügyben a főurak, bárók, grófok, püspökök, a nagybirtokosok oldalán állt.
Az ön körei több demokráciát akartak?
Igen, de nem tudom, hogy ezt a szót használtuk-e. Inkább népképviseletről beszéltünk. Volt, hogy itt vagy ott nem engedték a választást, volt, hogy a csendőrök a választani készülő emberekre lőttek. Később tudatosult bennem, hogy Horthy Miklós nem volt része a magyar haladó, nyugatos polgári világnak. Fiatal koromban ez még alig volt téma.
A háború kezdetén hogyan látta a világot?
1940-től egyetemista voltam. Amikor Magyarország bekerült a háborúba, Teleki Pál elveit vallottam: magyar tudatot, magyar önállósággal. Azt is tudtam, hogy e tekintetben Teleki progresszívabb volt Horthy Miklósnál. Még Teleki Pál osztályába iratkoztam be az egyetemen, de már nem tanított, mert akkor lett miniszterelnök. Viszont létrejött egy Fiatal Magyarság Szövetsége nevű egyesület – a tagság felét fiatal országgyűlési képviselők alkották –, aminek a szervezésében többször részt vettem Telekivel folytatott kerekasztal-beszélgetéseken. Kellemes beszélgetőpartner volt.
Az egyre fokozódó helyzetben, különösen a német megszállás után még aktívabbak lettek a Magyar Testvéri Közösség és a Szabad Élet Diákmozgalom kereteiben: röplapokat is nyomtattak illegálisan. Miről szóltak a röplapok?
Arról, hogy Magyarország szuverén ország kíván maradni, ezt azonban a háború megkérdőjelezi, mivel bele lettünk kényszerülve egy szövetségbe. Az okok ismertek: Trianon, területek visszacsatolása, Hitler nyomása, erős hazai német befolyás... Azon gondolkodtunk, hogyan lehetne kijutni a háborúból, különösen a doni vereség után. 1944. március 19., a német megszállás után aztán erről már összejöveteleken sem lehetett beszélgetni, még úgy sem, mint 1943-ban Szárszón. Így illegális, földalatti mozgalmak keretében nyomtattunk röplapokat. Én lettem a Szabad Élet Diákmozgalom nyomdásza, mivel nekem voltak hozzá eszközeim. Több százezer szórólapot készítettünk. Az osztogatásban kevésbé vettem részt, csak néha dobtam be egy-egy postaládába, viszont én magam nyomtattam a lapokat.
Tudatában voltak, hogy mennyire veszélyes, amit csinálnak? Vagy reménykedtek, hogy még belefér az akkori keretekbe?
Nem fért bele. Tudtuk, hogy börtönt kaphatunk érte, sőt, ha csoportosan csináljuk, halált is kiróhattak ránk.
Mégis mi motiválta, hogy folytassák?
Az, hogy az ország bajban volt. Ha folytatódik a háború, még több magyar katona hal meg a doni kétszázezer után. Hány magyar veszett el a törökdúlás idején? Meg lehet halni a csatamezőn, meg lehet halni a börtönben, de úgy is, hogy elhurcolnak minket janicsárnak és megszűnik a magyar nemzet – ilyenekre gondoltunk a közeljövő lehetőségeivel kapcsolatban.”
Szilvay Gergely és Rajcsányi Gellért életútinterjúját Horváth Jánossal híroldalunkon olvashatják.
Az utolsó 100 komment: